2017. október 10. 10:37 - CAFe

„Az alkotáshoz bátorság kell”

CAFe portrék – Bozsik Yvette

Bozsik Yvette koreográfus-táncművész ismét határokat feszeget. Legújabb munkáját – ami október 13-án látható majd a Müpában – Kodály Zoltán zenekari kompozíciója (Galántai táncok) és Ligeti György korai zongoradarabja (Musica ricercata) inspirálta, az utóbbiban hosszú kihagyás után ő maga is színpadra lép.

Ennek kapcsán megfelelési vágyról, a bátorság fontosságáról, és többek közt arról mesélt a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál kamerái előtt, milyen volt nőként beilleszkedni a színház világába. 

Szólj hozzá!
2017. október 06. 12:28 - CAFe

A művészet jövője az utcán van

Nemsokára hat méteres szobra néz majd a Lánchíd felé a Széchenyi tér közepéről, édesanyja magyar származású, mégis kevesen ismerik hazánkban. Eran Shakine képzőművésszel beszélgettünk budapesti látogatásakor.

Eran Shakine francia-magyar felmenőktől Izraelben született, jelenleg London, New York és Tel Aviv közt ingázó alkotó. Sok műfajban ismerhetjük munkáit: festményeket, rajzokat, szobrokat és helyszín specifikus köztéri alkotásokat készít. A CAFe Budapesttel együttműködésben megvalósuló Art Market izraeli fókuszú programjának egyik díszvendége, és nemsokára monumentális alumínium szobrát láthatjuk a Lánchíd pesti hídfőjénél.

 

20170919_cafe_sajtotajekoztato_eran_shakine_c_posztos_janos_cafe.jpg

Megvárjuk a kollégádat is?
Kezdjük nyugodtan. Ő a testvérem és egyben a menedzserem is, aki leszervezi a megjelenéseimet, intézi a nyilatkozatokat, és sok mindenben segít. Sokan nem látják köztünk a külső hasonlóságot, de a hangunkat mindenki (még édesanyánk is) összekeveri.

Édesanyád Magyarországon született. Francia nemzetiségű édesapáddal Izraelben találtak otthonra a második világháború után. Milyen viszony fűz Magyarországhoz?
Sok magyar szót tanultam anyukámtól, aki Szegeden született. Traumatikus élmények kötik az országhoz: hat éves volt, amikor a szüleit a holokauszt alatt elhurcolták, és többé nem látta őket. Miután Izraelben letelepedett, soha nem tért vissza Magyarországra. Szerettem volna, hogy most eljöjjön a szobor bemutatójára, de nem érezte késznek magát erre, ezért inkább nem erőltettem.

Milyen kép él az izraeli képzőművészetről az emberek fejében a nemzetközi szcénában?
Ahogy az izraeli társadalom, úgy a művészet is egy olvasztótégely: sok művész érkezik a világ különböző pontjairól Izraelbe, és mindenki hozza magával a saját kultúráját, hagyományát. Ha Tel Aviv utcáin sétálsz, érzed az emberek energiáit, a vibrálást, a sokszínűséget – nagyon izgalmas hely. Az Art Market most felfedezte, és kitűnően megragadta Izrael és az izraeli művészek különlegességét.

Hol helyezed el saját művészeted ezen a palettán?
Sok műfajban alkottam már, de jelenleg a legizgalmasabbnak a köztéri művészetet tartom, hiszen a múzeumokon kívül foglal helyet, és az emberek könnyen kapcsolódhatnak hozzá.

Hallottam már fiataloktól, hogy azért nem szeretnek múzeumba menni, mert nem tudják, hogy kell ott viselkedni. Hogy próbálod bevonni a fiatalokat a munkáival kapcsolatos párbeszédbe?
A fiatalok sok köztéri szobrommal szelfiznek, és ezzel fizikailag is kapcsolódnak az alkotásokhoz. Utána azonnal meg is osztják a képeket a közösségi médiában. Ha egyszer bekerül a közösségi média körforgásába, hamar el lehet veszíteni a fonalat, hány emberhez is jut el valójában az alkotásod. A művészetemet bemutató egyik kisfilmet hat millióan látták az interneten.

A közösségi médiában új párbeszédeket is indíthat egy-egy alkotás, ami szintén fontos a kortárs művészetben.
A köztéri művészet nem számít újdonságnak. Ami mégis új az én művészetemben, hogy a múltban a művészet a politikusokhoz és a tehetős emberekhez tartozott, akik befolyásolni akarták az embereket az alkotásokkal. Én ezzel szemben ismeretlen fiataloknak készítem az alkotásaim, akik az internetet használják – ők az én hőseim.

Miért ők a legfontosabbak?
A jövő a fiataloké. Izgalmas időket élünk, sok minden változik, a művészetnek pedig lépést kell tartania ezzel a változással. A street art egyre gyakrabban kerül a múzeumokba, ezzel párhuzamosan a hagyományos művészetnek az utcákat is birtokba kell vennie.

A köztéri művészetben rejlik a jövő?
A köztéri művészet minden város számára nagyon fontos. Új térképet teremt: a turisták és a kultúra iránt érdeklődők körbejárhatják a helyszíneket, és másféle módon tapasztalhatják meg a művészetet. Sok fiatal nem szeret múzeumokba és galériákba járni, mert attól félnek, hogy nem értik meg a mondanivalót, de ha az utcán találkoznak a művészettel, szelfizhetnek vele, és megoszthatják a közösségi médiában, sokkal jobban kapcsolódhatnak hozzá – ez az ő terepük. Ha autóval minden nap elmész egy installáció mellett, akkor mindig különböző időjárásban, napszakban találkozol vele. Ezeket nem élheted át egy múzeumban tett egyszeri látogatáskor.

Milyen utcai alkotást láthatunk tőled a CAFe Budapest Fesztivál keretében?
Egy hat méter magas, alumíniumból és platinából készült szobromat állítják ki a Lánchídnál, a Széchenyi téren októberben, a fesztivál kezdetétől. Az alkotás egy fiatal nőt ábrázol, aki a híd felé sétál, és Budára szeretne átjutni. A történelem több szelete összpontosul ezen a helyen, és eközben a szobor progresszivitást és előremutató jövőt kölcsönöz a térnek.

Hogy alakul ki egy köztéri alkotási folyamat? Mennyire kell ismerni a helyet, ahova készül a mű?
Egy folyó szeli át Budapestet, ami szétválasztja a két oldalt, de közben össze is köti. Ez nagyon különlegessé teszi a várost. Amikor felkértek, hogy készítsem el a szobrot, akkor fogalmam sem volt, mit fogok készíteni. Jártam a várost éjszaka, amikor hajnalban megláttam egy fiatal lányt: a híd felé tartott, hogy átkeljen a Dunán. Ebben a pillanatban éreztem, hogy ez lesz az! A helyszín a történelemhez köthető, de a lány a jövő felé igyekszik. Ez a látvány összekapcsolódik bennem az új generációval.

Ez a hagyományos munkamódszered? Járod a várost, hogy inspirációt találj?
Természetesen eközben forognak bennem a saját gondolataim és elképzeléseim is, de ha helyszín specifikus műre készülsz, ahhoz ott kell lenned a városban, testben és lélekben, meg kell tapasztalnod a helyszínt, a környezetet. Ez a szobor akkor is itt fog maradni, amikor én visszatérek Izraelbe. Remélem, hogy a későbbiekben találkozási pontként szolgálhat ismerősöknek, fiatal pároknak, akik a szívükbe zárják az alkotást. Ahogy befejezek egy szobrot, onnantól kezdve már nem az enyém, hanem a városhoz, az itt lakókhoz tartozik.

A hatalmas szobor megjelenése a belvárosban nagy meglepetés lesz a budapestieknek. Hogy tudod mérni, mekkora hatással vannak a munkáid a közönségre?
Pár hónappal később, ha eltávolítják a szobraimat, az emberek vissza szeretnék kapni. Ez a legjobb visszajelzés, ilyenkor tudod, hogy valami jól működött.

Mi volt a legutóbbi köztéri munkád, amivel elégedett voltál?
Varsó belvárosában tavaly készült el a 20 méter hosszú, 12 méter magas You and Me című szobrom. Egy hatalmas hinta két oldaláról egy férfi és egy nő néz egymásra. Egyik és másik irányba dőlve is nyolc órát tölt a szobor – ez jelképezi a női-férfi kapcsolat hullámzásait. A szobor népszerű, központi helyszíne lett a helyieknek és az ide látogató turistáknak, aminek nagyon örülök.

Mennyire alkalmas helyszín Budapest a köztéri alkotásoknak?
Budapesten hangsúlyos a kortárs jelenlét. Rálépett a megavárossá átalakulás útjára. Ilyenkor felmerül a dilemma, milyen módszerekkel támogathatják a város vezetői továbbra is a helyi lakókat, az itteni kultúrát úgy, hogy közben az ide érkező turisták igényeinek is megfeleljenek. A legtöbb városban a világon csökken a kultúra támogatása. Jó látni, hogy Budapesten egyre több energiát fektetnek a művészetbe. Ez egy nagyon okos döntés is egyben, hiszen Budapestet Európa kulturális középpontjává formálhatja.

Hogy illeszkedik a budapesti szobor az életművedbe?
Idén volt egy kiállításom Egy muszlim, egy keresztény és egy zsidó (A Muslim, a Christian and a Jew) címmel Berlinben, amit 260 ezren láttak, a Varsó központjában elhelyezett szobromat pedig több mint 6 millióan nézték meg élőben vagy az interneten. A budapesti alkotás kitűnően illeszkedik a sorba, és remélem, hasonlóan népszerű lesz a közönség körében is. Hatalmas erő rejlik ezekben a szobrokban. Hiszek benne, hogy a köztéri művészet megváltoztathatja a világot. A művészet jövője az utcán van.

Szerző: Szakszon Réka
Fotó: Posztós János

Címkék: CAFe CAFe2017
Szólj hozzá!
2017. október 05. 11:00 - CAFe

“El akarok jutni a szív legmélyére”

Interjú Tan Dun Oscar-díjas zeneszerzővel

Tan Dun a világ egyik legnagyszerűbb zeneszerzője és karmestere. Ezt nem csak a Tigris és Sárkány című filmért kapott Grammy- és Oscar-díjak jelzik, és még csak nem is az, hogy ő írhatta a 2008-as Pekingi Olimpia zenéjét. Hanem az, ahogyan bátran, fenntartások nélkül nyúl az élet különböző elemeihez, részeihez azért, hogy aztán a zenében azok együtteséből kihozzon valami egészen újat és merészet. Elég csak például a 2009-es Youtube-szimfóniára, az Eroica-ra gondolni, ahol autófelnik szolgáltak ütős hangszerekként, s észrevétlenül simultak bele a kompozícióba. A CAFe Budapestet nyitó kínai-amerikai karmester számára nagyon fontosak a hagyományok, különösen szülőhazája, Hunan tartomány hagyományai, s minden erejével azon van, hogy ezeket a tradíciókat valahogyan megőrizze a zene segítségével.

17_10_06_tan_dun.jpg

 

Mikor jött rá arra, hogy profi zenész lesz?
Három vagy négy éves korom óta rendkívüli módon érdekelt a zene. Ráadásul elég vad, zabolátlan kölyök voltam. A többi gyerekkel minden időnket a ház körül töltöttük és mindent megszereztünk, amiről azt gondoltuk, hogy hangszerként is használhatjuk – lehetett az egy wok kidobott fedője, vagy bármilyen edény. Mindent hangszernek tekintettünk. Szereztünk bambuszpálcikákat és papírt is, ezekből alkottuk meg a hangszereinket. Aztán mentünk a temetési szertartásokon zenélő csapatok után és énekeltünk, zajongtunk az eszközeinkkel. Nem nagyon volt különbség aközött, hogy nézünk egy előadást, vagy részt is veszünk benne; általában egyébként a hallgatóság is csatlakozott hozzánk és játszott a hangszereinken vagy táncolt velünk. A Hunan-kultúra, gyerekkorom kultúrája más, mint a kínai Sárga-folyó menti kultúra általában. Hunan a taoista vallásra és filozófiára épült. A Sárga-folyó mentén általában konfuciánus népek éltek. A sámánok világa és a Hunan organikus zenei világa volt az, amiben felnőttem. Gyerekként sámán szerettem volna lenni, mert azt hittem, hogy a sámánok képesek megjeleníteni a korábbi és következő életeinket. Egészen mozifilmszerű mozgásokat mutattak be a szertartásaik során – holott a vidéki Hunanban senki sem látott korábban mozifilmeket. Nem volt semmilyen elektronika, vagy modern média, mégis nagyon lebilincselő előadásokat láttam. A sámán mindent ki tudott fejezni, amit csak akart és mindenféle érzéstől – legyen az jó, vagy rossz – képes volt megfosztani az embert. Képes volt spirituálisan elragadni magával minket a jövőbe vagy a múltba. Nagyon csábító volt számomra ez a világ és a benne rejlő lehetőségek. Én is szerettem volna ilyen hatalommal bírni. Ez egyébként nem sokkal azelőtt volt, hogy rájöttem volna: zeneszerzőként több előnnyel bír az ember, mintha sámán lenne, hiszen zeneszerzőként a jelenemet, a jövőm vagy a múltam vízióit hangokká, színekké tudom alakítani és így hallhatóvá-érzékelhetővé válnak a közönség számára.

Mely műfajok állnak önhöz a legközelebb? Operák, szimfóniák, a jazz, vagy esetleg a filmzenék?
Engem minden érdekel. De tényleg. Viszont szeretném még jobban megérteni ennek az egésznek a mechanikáját, technológiáját. Szembe kell néznünk ugyanis a technológia kihívásaival. Ezért is izgat mostanában annyira a multimédia és az új média minden formája. A technológia nem csak azt a célt szolgálja, hogy új dolgokat alkossunk, hanem segít a hagyományainkban is mélyebbre ásnunk. Nem szabad művészként helytelenül, rossz célokra használni a technológiát, miközben nem lehetünk a rabjai sem. Ha képesek vagyunk egyszerű, spirituális meggyőződéssel használni, akkor a technológia egészen varázslatos is lehet. Máskülönben nem számít, hogy mennyire összetett a végtermék, ha nem hagysz szabadságot az előadóknak és a karmestereknek, akkor végső soron ez a sok-sok bonyolult összetevő nem jelent majd semmit és nem tanulunk az egészből semmit. Azt remélem, hogy ha megfelelően tudom kombinálni a technológiai megoldásokat és a hagyományokat, akkor a technológia nagyon is emberi lehet és segíthet a hagyományok újjászületésében.

A most bemutatásra kerülő darabja a Hunan tartományban élő nők egykori titkos nyelvét, a Nu Shu-t (nüshu) veszi alapul. Hogyan találkozott ezzel a nyelvvel és miért ilyen fontos önnek?
Miután karmesterként már évek óta foglalkoztatott a szűkebb hazám, Hunan és annak kulturális gyökerei, elhatároztam, hogy szeretném valahogyan megragadni ennek az évszázados, már kihalófélben lévő titkos nyelvnek és hagyománynak az erejét. A Nu Shu-t nők hozták létre és kizárólag ők használták, ez volt az egyetlen esélyük a tanulásra – amelytől egyébként tiltották őket. Elhatároztam, hogy megpróbálom megőrizni a magam módján ezt a nyelvet és alkotok egy saját hangzást ezeknek az anyáknak, lányoknak és nővéreknek – emlékül. A tizenhárom zenei rész középpontjában egy-egy kisfilm áll, amelyeket a helyszínen vettünk fel, és midegyik a falvakban élő nők – anyák, lányok, lánytestvérek – szívfacsaró történeteit mutatja be a dallamokon-szövegeken keresztül, egyfajta történelmi kontextust is megmutatva. A Nu Shu: The Secret Songs of Women egyszerre ötvözi az antropológia, zenetörténet, történelem és filozófia területét. A feszült politikai időkben – kiváltképp, amilyen a Kulturális Forradalom volt – kifejezetten erős szándék volt arra, hogy viszaszorítsák a Nu Shu nyelvet és annak kultúráját. 2012-ben több felderítő expedíción vettünk részt, a kutatócsapatommal több mint 200 órányi audiovizális anyagot rögzítettünk, amelyek már alkalmasak arra, hogy megőrizzék a jövő számára is ezt a kihalás szélére sodródott 13. századi nyelvet.

17_10_06_tan_dun_003.jpg

Korábban azt mondta, hogy Bartókot a példaképének tartja – ezért aztán nem is meglepő, hogy felcsendül majd egy Bartók-mű is pénteken. Mire gondolt, amikor azt mondta, hogy példakép? Emberileg, zeneileg?
A pályám kezdetén próbáltam olyan lenni, mint Bartók és igyekeztem mindent leírni, amit hallottam, hogy aztán később lássam azt, hogy milyen zene tud előbújni belőle. Ugyanakkor én nem régész vagyok, hanem művész. Bartókkal közös bennünk, hogy valamiképp a jövő hangzásvilágát kutattuk-kutatjuk. A hárfaművemhez, a Nu Shu-hoz gyűjtött teljes audiovizuális anyag átadható különböző múzeumoknak, hogy bemutathassák a korai feminista mozgalmakat és azok történelmi hatásait és örökségét a házasság, a család, vagy éppen az erkölcsi értékek terén. Ám azt is gondolom, hogy ha ilyen formán rendszerezzük és áttekintjük a múltat, abból merítve képesekké válunk új hangzásvilágok megalkotására is. Más szavakkal megfogalmazva: egy láthatatlan hidat kerestem, amely egyenesen oda vezet, ami mélyen bennünk lakik. A szívünkhöz. Hosszú évekkel ezelőtt elhagytam a szülőhazámat, de tudom, hogy annak a földnek és azoknak az ott töltött éveknek köszönhetek mindent. Most ezt próbálom visszaadni és meghálálni. Mi mást is adhatnék, mint a zenét? Talán meg kellene próbálnom elvinni oda egy szimfonikus zenekart, ahogyan Bartók is tette annak idején. Azt is mondta, hogy a zene mindig mindenhol zajlik körülöttünk. Zenét hall az esőcseppekben, a fák suhogásában, autók zajában. Van azonban olyan helyzet az életben, amikor a csend az úr? Az, hogy hogyan keletkeznek a hangok és hogyan tűnnek el, mind-mind fizika kérdése. De tudni kell azt, hogy a hangok láthatatlanul és hallhatatlanul visszhangoznak. Örökké. Ez talán nagyon taoista megközelítés, de én ebben hiszek. Az én zeném egy örökös keresés, amely azt az egyetlen hallhatatlan hangot és annak határtalan birodalmát kutatja, és azt, hogy az hogyan képes felkorbácsolni, vagy éppen megnyugtatni az érzékeinket.

Szerző: Hankó Viktor

 

 

 

Szólj hozzá!
2017. szeptember 26. 10:47 - CAFe

Hallgass bele a díjnyertes zeneszerző iPodjába!

A félrecímzett eurovíziós daltól az olasz punkig

Alessio Elia olasz származású zeneszerző nevét 2013 őszén ismerte a magyar közönség, amikor első helyen végzett a fiatal komponistáknak megrendezett UMZF Zeneszerzőversenyen. A római születésű, tizenhárom éve Budapestet otthonának valló komponista – akinek új szerzeménye a rendhagyó koncepció alapján összeállított, Human Machine – A gépek zenéje elnevezésű koncerten hallható – olyan listát állított össze, amely kitűnő keresztmetszetet nyújt az elmúlt évtizedek (főként, de nem kizárólag) olasz zenéiből: utazás a Nirvanától Mozartig, a milánói Scala zenekarától az újrakiadásért kiáltó Ligeti György-partitúráig, a kifinomult Firenzei Paolótól a savazásról kántáló olasz punkegyüttesig.

alessio_elia.jpg

Mia Martini: Gli uomini non cambiano
Mia Martini a kedvenc női hangom, aki egyszerre tud erőteljes, maró, diadalmas és melankolikus lenni. Valami igazán különleges lakozott a lelkében. Ha még élne, bizonyára már írtam volna neki egy dalt.

Nirvana: Smells Like Teen Spirit
Nagyszerű példa a zenei formára: a szám felépítése minden részletében tökéletes.

Grignani: La mia storia tra le dita
Sokak szerint a tíz legszebb olasz dal egyike. Hatalmas siker volt a 90-es években, és a mai napig az egyik legismertebb szám. A gyerekkorom emléke miatt kötődik hozzám.

Fausto Romitelli: An Index of Metals: VII. Drowningirls III.
Véleményem szerint a XX. század második felének egyik legkiválóbb zeneszerzője, Ligeti Györggyel egyetemben: mindegyikük képzelőereje hasonló módon, rendkívül magas szinteken mozgott. Romitelli a különböző zenei textúrákra helyezte a hangsúlyt, másoknál fel nem lelhető hangszíneket hozott létre. A zenének ez az aspektusa az én munkáimban is rendkívül fontos.

Luigi Tenco: Vedrai, vedrai
Tenco idő előtti halála dacára – 28 évesen, tisztázatlan körülmények között hunyt el – rendkívül termékeny dalszerző volt. Komponistának, nem dalszerzőnek tartotta magát, és igazán egyedülálló módon “érzett rá” a dallamokra. Ezt a számot édesanyjának ajánlotta, és egy szebb jövőt remélő ígéretről szól. Álmodozóknak írott dal, a Budapestre költözésem utáni időszakban hallgattam.

Norma: Deh, non volerli vittime
Tökéletes konstelláció: Callas különleges hangja, amely minden hangjegynek egyéni színt kölcsönzött, minden idők egyik legszebb dallama, és egy olyan opera, amely műfaja egyik legkifejezőbbje. A felvételen a milánói Scala együttese, a legjobb olasz zenekar hallható. Olyan zenészek, akikkel mindig együtt szerettem volna dolgozni. Az álmok márpedig azért vannak, hogy megvalósítsuk őket: a fúvós hangszerekre írt Octet című művem felvétele hamarosan megjelenik az Andrea Vitello vezényelte I Solisti della Scala előadásában. Nagyon intenzív élmény velük dolgozni.

Alvaro Amici: Barcarolo Romano
Talán a leghíresebb “stornello romano”, azaz egyfajta városi zeneköltemény, amely Rómára nagyon jellemző. Egy csónakos szomorú történetét meséli el, aki rátalál halott szerelmére, miközben a Teverén evez. Ambivalens érzelmek ihlették a választást: csodálom és hibáztatom is Rómát, a várost, ahol felnőttem.

Robert Downey Jr.: Man like me
A legtöbben nem tudják, hogy Robert Downey Jr. a színészkedés mellett dalokat is szokott írni. Nagyon szeretem ezt a számát, különösen a benne rejlő harmóniákat, és a hangját.

Mozart Adagio: Gran partita
Kétségkívül a legnagyobb valaha élt zeneszerző, egy páratlan életmű megalkotója. Ez a darab létezésünk más dimenziójából jöhetett, ahogy Mozarttól sok minden más is. Ha van valami, ami képes elkápráztatni, akkor ez az!

Venditti: Notte prima degli esami
A dal az érettségi előtt állókhoz íródott a 80-as években, azóta megunhatatlan sláger Olaszországban. Én is sokat énekeltem, amikor készültem a vizsgákra. Venditti az egyik leghíresebb olasz dalszerző, és sokan nem tudják, hogy Magyarországon indult a karrierje: duóban zenélt Francesco De Gregorival. Azóta mindkettejük megkerülhetetlen figurája lett az olasz popzenének.

Machaut: Missa de Notre Dame
Tetszik az az akusztikai hatás, amit Machaut a hangolási rendszer segítségével idéz elő. Ez adta az ötletet, hogy egy művön belül, egy időben különböző hangolásokat alkalmazzak, felerősítve egyedi jellemzőiket. A poliszisztemizmus névre keresztelt módszerrel írt Traces from Nowhere (Nyomok a semmiből) című darabom a CAFe Budapesten az Impronta Ensemble jóvoltából hallható. Közös bennünk a zenekarral, hogy karmesterük, Andreas Luca Beraldo a zenét szintén mint felfogható jelenséget értelmezi.

Franco Battiato: Shock in my Town
Társadalomábrázolás a századforduló idejéről. Ez az 1998-ban keletkezett zene nemcsak a szociális képességeink hanyatlására és a drogok elterjedésére reflektál, hanem prófétai látomás is modern világunkról, amelyet „újprimitívek”, „a gyűrűk műveletlen, kibernetikus urai”, „a bolondok házából szalajtottak” irányítanak. Battiato a szövegeit – ennél a számnál is, mint általában – a 2014-ben elhunyt filozófussal, Manlio Sgalambróval közösen jegyezte.

Lucio Battisti: La luce dell’est
Sokat énekeltük ezt a dalt gitárral, amikor gimnazista koromban piknikezni jártunk a barátaimmal a Circo Massimóba, római villákba és parkokba.

Domenico Modugno: Vecchio frack
Szeretett édesapám kedvenc dala volt. Az énekes, Domenico Modugno egy másik számmal, a Nel blu dipinto di blu (Kékre festett kékben) című, Olaszországot 1958-ban az Eurovíziós Dalfesztiválon képviselő számával vált igazán híressé, amelyre – pontatlanul ugyan – Volare (Repülni) néven emlékeznek sok helyütt külföldön. A listámra beválogatott Vecchio frack, amelynek szövege költői és melankolikus, egy elegáns úrról szól, aki elhagyni készül e világot, és az éj derekán tett sétáján vesz búcsút mindazoktól a dolgoktól, amelyeket életében megtapasztalt.

Rino Gaetano: Berta filava
A dal szerzője harminc évesen, egy furcsa autóbaleset során vesztette életét. Dalait áthatják bizarr, korábban értelmezhetetlennek vélt szövegei, amelyekben – amint nemrég „megfejtették” őket – a közelmúlt olasz történelmének sötét, titkos eseményeiről fogalmaz meg nyugtalanító gondolatokat. Érdekesnek hangzik, nemdebár?

Prozac +: Acida
Talán a leghíresebb olasz punkegyüttes, amely 2006-ban oszlott fel véglegesen. Ez a dal a diszkókban annak idején elterjedt, az olaszok által acidi (sav) néven emlegetett drog, az LSD hatásairól szól. Az olaszok ugyanazzal a kifejezéssel (acido) utalnak az LSD-t használókra és a durcás, zsémbes emberekre is. Kedvelem a dalt egyszerű, ugyanakkor szabatos hangszerelése és hangzása miatt.

Anders Hillborg: lontana in sonno
A zenei eredetiség és kommunikativitás kitűnő példája, amelyben a dallam- és hangszínharmóniát jól felépített struktúra fogja össze. Jóllehet felfedezhetők benne a szerző Ligetire tett harmóniai utalásai, ezek ugyanakkor nem csorbítják a mű egységét.

Anders Hillborg: Beast sampler
Ez a darabot tartom a legközelebbinek ahhoz a zeneszerzői felfogáshoz, amely a zenét felfogható jelenségként (perceptive phenomenon) értelmezi, amely az én személyes megközelítésem is. Az egyszerűsítések ellenére – amelyeket vélhetően alkalmazott a szerző – magával ragadó hatású darab.

Paolo da Firenze: Era Venus
Paolo da Firenzét (azaz Firenzei Paolót) a zenetörténet legnagyobb hatású zeneszerzői között lenne érdemes számon tartanunk. Zenéjének szépsége, összetettsége, eredetisége, kompozíciós technikájának tartósan magas színvonala miatt nyugodt szívvel nevezhetjük őt az európai műzene kifejlődéséhez vezető út fontos és egyedi hangú alakjának. Őt használtam viszonyítási pontként, amikor a Voynich Lied című, a radiokarbon kormeghatározással a XV. század eleji keletkezésűnek datált, máig megfejtetlen nyelven írt Voynich-kéziraton alapuló darabomat írtam. A mű a Magyar Rádió ArTRIUM koncertsorozatában mutatkozott be a csodás hangú Miksch Adrienne és Fejes Krisztina zongoraművész előadásában. Darabomban igyekeztem utalásokat tenni az ars subtilior („kifinomult művészet”) stílusra, erre a XIV. század végén Franciaországban, Itáliában és Spanyolországban meghonosodott műfajra, amely ritmikai és notációs összetettségéről volt híres, és amelynek talán legnagyobb mestere Firenzei Paolo volt.

György Ligeti: Hamburg Concerto 
Ligeti életművének utolsó befejezett munkája kürtversenyének zárótétele volt. Ez a versenymű szolgált a zenetudományi PhD-disszertációm témájaként is. A bázeli Paul Sacher Alapítványnál tett kutatásaim során két befejezetlen tételét leltem fel, bizonyítást nyert továbbá, hogy a közreadott kiadás minden tétele hemzseg a hibáktól. Elmondható tehát, hogy se teljességben, se minőségben nem hallhattuk még pontos előadását a műnek. Megérett az idő az átdolgozott kiadásra.

Szólj hozzá!
2017. szeptember 24. 11:54 - CAFe

Találkozás az ismeretlennel

Interjú Valencia James táncos-koreográfussal és Alexander Berman kutatómérnökkel

A 2013-ban alapított AI_am – egy koreográfus, egy kutató és kreatív technológusok – nemzetközi együttműködése, mely azt vizsgálja, hogy válhat egy alkotótárssá a mesterséges intelligencia például egy kortárs táncelőadásban. Az AI am here október 10-én debütál a Trafóban a smART! sorozat és a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál részeként. Az előadás kapcsán a projekt alapítóival – Valencia James táncos-koreográfussal és Alexander Berman kutatómérnökkel – beszélgettünk az AI_am céljairól, a mesterséges intelligencia kreatív felhasználási lehetőségeiről és a technológiai fejlődés kihívásairól.

 kepernyofoto_2017-09-23_7_43_16.png

Hogyan indult az AI_am? Hogyan született meg az ötlet, hogy a mesterséges intelligencia egy kortárs táncelőadás témája legyen?
VJ: Már az AI_am előtt is érdekelt, hogy a technológiai fejlődés és az úgynevezett diszruptív technológiák hogyan alakítják át az életünket, milyen társadalmi változást okoznak. Nagy hatással volt rám Marvin Minsky, a mesterséges intelligencia egyik legjelentősebb kutatója és a férjem, Bognár Botond, aki a Szilícium-völgyben dolgozik. Leginkább az a kérdés foglalkoztatott, hogy miként hat a technológiai változás az előadóművészetekre, ezen belül pedig a kortárs táncra, egy olyan művészeti ágra, amelynek a központjában az emberi test áll. 2013-ban jelentkeztünk a Műhely Alapítvány Az ismeretlen kutatása című programjára, és elkezdtük kutatni ezt a témát. Röviddel ezután csatlakozott hozzánk Papp Gábor a XORXOR csoport kreatív technológusa, rajta keresztül pedig az alkotótársa, Hajdú Gáspár, és végül Alex is. A kutatásunk első kérdése az volt, hogyan lehetne a mesterséges intelligencia egy improvizatív táncduett része. Ez a munka lett később az AI_am alapja.
AB: A projekt kezdetekor szoftverfejlesztőként és digitális művészként dolgoztam. A mesterséges intelligencia már korábban is érdekelt, így nagyon örültem, hogy csatlakozhatok egy olyan kutatáshoz, ami kifejezetten ezzel a területtel foglalkozik. A szoftver, amit akkoriban használtuk még nem tekinthető mesterséges intelligenciának, de arra már képes volt, hogy reagáljon Valencia mozdulataira. 2014 elejére sikerült kifejlesztenem egy olyan prototípust, ami önállóan is képes volt az improvizációra egy előzetesen rögzített mozdulatsor alapján. Az eredményeinket a Swedish Art Council támogatásával több nemzetközi konferencián is bemutattuk: többek között MOCO szimpóziumon (International Conference on Movement and Computing), a TEDx Danubián, és az IJCAI (Internatioanl Joint Conference on Artificial Intelligence) konferencián, ami az egyik legjelentősebb esemény az MI területén.

dsc_9188_1.jpg

dsc_9324.jpg

Az októberben debütáló AI am here táncelőadás egy igazi nemzetközi csapatmunka, öt ország közreműködői vesznek részt az alkotófolyamatban. Mi alapján választottátok ki a csapat tagjait, és hogyan kell elképzelni a közös munkát?
VJ: Ez tényleg egyedülálló ebben a projektben. Fokozatosan és inkább organikusan alakult ki a csapat. A legtöbb résztvevő ajánlás alapján került velünk kapcsolatba, vagy korábbi munkák révén már ismertük őket. Nem volt egyszerű összehozni a csapatot, mivel a mesterséges intelligencia nem túl gyakori téma az előadóművészetekben. Olyan résztvevőkkel akartunk együtt dolgozni, akik nyitottak a kísérletezésre és nem idegenkednek a technológiai témáktól. A közös munka sem a szokványos módon zajlik, mivel nagyrészt egymástól távol dolgozunk, és csak online tudjuk tartani a kapcsolatot. Személyesen csak a nagyobb próbákon és az előadáson találkozunk.

Hogyan működik az előadásban szereplő virtuális táncos? Képes az avatár önálló mozdulatok létrehozására?
AB: A projekt kezdetekor egy olyan prototípust dolgoztunk ki, ami Kinect kamera segítségével rögzíti Valencia mozdulatait. Az avatár először csak utánozta a mozdulatokat, majd ahogy haladtunk a fejlesztéssel, egyre önállóbb lett, és végül már arra is képes volt, hogy az előzőleg rögzített mozgások alapján újakat hozzon létre. Maga a rendszer nem teljesen önálló, a működését inkább úgy jellemezném, mint egy algoritmus és egy felhasználó közti partnerkapcsolat. Idén áttértünk egy új technológiára, a Perception Neuron mozgásérzékelőre, ami nagy előrelépés a projektben. Ezt az eszközt Valencia közvetlenül a testén viseli tánc közben, ami így már egészen komplex mozgásokat is képes rögzíteni valós időben.

dsc_9225_1.jpg

dsc_9200-2_1.jpg

dsc_9200.jpg

Mi volt a projekt eddigi legérdekesebb eredménye?
AB: Az, hogy sikerült fejlesztenünk egy olyan rendszert, ami a rögzített mozdulatsorok alapján már önálló mozdulatokat is tud generálni A másik fontos momentum pedig az volt, amikor Valencia már a táncstúdióban használta a szoftvert a gyakorláshoz.
VJ: 2014-ben Alex kifejlesztett egy olyan prototípust, ami már képes volt önálló mozdulatsor létrehozására is. Az akkori avatár gyakorlatilag egy digitális pálcikaember volt, de olyan elképesztő mozdulatokat hozott létre, amit korábban el sem tudtam képzelni. Nagyon inspiráló volt, és egy ideig azzal kísérleteztem, hogy a koreográfusomként használtam. A jelenlegi táncstílusom részben az avatárral közös interakciónak is köszönhető.
A másik meglepő eredmény az volt, hogy az avatárral szinte ugyanúgy tudtam kapcsolatba kerülni, mint egy emberi táncossal. Az évek során az alkotópartneremmé vált, akivel kezdek empatikus lenni. Még nevet is adtam neki, Mercenek hívom.:)

Sokan tartanak a mesterséges intelligenciától. Mit gondoltok, reálisak ezek a félelmek?
VJ: Rajtunk múlik, hogy mire használjuk ezeket a technológiákat. Egy sokkal színesebb társadalmi és kulturális csoportnak kellene a technológia és a mesterséges intelligencia területén dolgoznia. Több nőre, több különböző kulturális háttérrel rendelkező szakemberre és több művészre lenne szükség. Az alkotás mindig az alkotó szellemiségét tükrözi, éppen ezért nagyon oda kell figyelnünk arra, hogy az általunk létrehozott technológiák ne reprodukálják a társadalmi ellentéteket és igazságtalanságokat, hanem pont ellenkezőleg, inkább fellépjenek ellenük.
AB: Én sokkal inkább tartom izgalmasnak az emberitől eltérő gondolkodásmódokat és a miénktől különböző intelligenciákat, mint félelmetesnek. Nehéz megjósolni a jövőt ezen a területen, de az a véleményem, hogy hatékonyabb, ha a mesterséges intelligencia fejlesztése nem az emberi viselkedést, pszichét és megjelenést veszi alapul, hanem olyan rendszereket hoz létre, ami nagyon más mint mi. Az emberi agy teljesítménye elképesztő, ugyanakkor a kapacitása limitált, nagyobb mennyiségű adatot már nem vagyunk képesek feldolgozni. Ezzel szemben a számítógépek gyakorlatilag hibamentesen dolgoznak nagyobb mennyiségű információval is. Ha megfelelően használjuk őket, ezek a gépek segíthetnek minket abban, hogy kiegészítsék, vagy akár meghaladják a képességeinket.

dsc_9214.jpg

dsc_9306-3.jpg

Mit gondoltok, megvalósulhat az a populáris kultúrából is ismert forgatókönyv, hogy a gépek saját öntudattal rendelkezzenek?
AB: Elméletileg igen. Ezek nagyon mély filozófiai kérdések, de én például azt gondolom, hogy az ember maga is egy gép, egy biológiai gép, ha tetszik, ami ugyanolyan fizikai törvényeket követ, mint a számítógép. Mi is rendelkezünk tudattal, így miért ne lehetne, hogy a gépek is tudatossá váljanak egy idő után. Persze nagyon nehéz bármi okosat is mondani a gépi öntudatról, amíg az emberi tudatról is viszonylag hiányosak az ismereteink.
VJ: Kíváncsi vagyok, hogy milyen lenne, ha ez tényleg megvalósulna. Persze még bizonytalan, hogy mikor és milyen formában, de úgy gondolom, hogy a technológia fejlődésével előbb utóbb be fog következni, hogy a gépek is tudatosak legyenek. Nyilván ehhez az emberi tudat működését is jobban meg kell ismernünk.

Miről szól az októberben Trafóban debütáló AI am here című előadásotok?
VJ: Az előadás az ember és gép kapcsolatát vizsgálja. A mesterséges intelligenciára alkotópartnerként, a technológiára pedig inspirációs forrásként tekintünk. Egy elcsépelt disztópikus narratíva helyett, amiben a gépek átveszik felettünk az irányítást, mi egy olyan alternatívát szeretnénk mutatni, ahol egyenrangú partneri viszonyunk van a mesterséges intelligenciával. A gépeinkkel önmagunkra is reflektálunk, így általuk akár saját működésünket, emberi lényünket is jobban megérthetjük. Sokan úgy gondolják, hogy a kreativitás egy kizárólagos emberi képesség, mi viszont szeretnénk megmutatni, hogy a gépek is lehetnek kreatívak, vagy legalábbis képesek a kreativitás szimulációjára.

ai_am_realgif1_1.gif

Milyen terveitek vannak a magyarországi bemutató után?
Idén októberben még hat előadásunk lesz a svédországi Götteburgban. A későbbiekben szeretnénk turnéra vinni az előadást, és tovább dolgozni a projektünkön, illetve a hozzá kapcsolódó kutatáson.

Szerző: Farkas Zsuzsanna
Fotók: Bogdán Réka 

* A diszruptív technológiák körébe olyan innovációk tartoznak, amelyek a piac által nem várt módon „viselkednek” forradalmasítva egy termék vagy szolgáltatás eredeti jellemzőit. Erre a legjobb példa a mobiltelefonok, majd az okostelefonok megjelenése, amelyek funkcióikat tekintve csak kis mértékben hasonlíthatók „őseikre”. 

 

Szólj hozzá!
2017. szeptember 22. 12:21 - CAFe

Világzene, ahogy még nem hallottad

Nyisd ki a füled!

Audiovizuális varázslat, eddig nem hallott együttműködések, ősbemutatók és a térség új hangjai – az idén másodszorra jelentkező Budapest Ritmo a világzene új oldalát mutatja meg. Október 6-án Lajkó Félix a lengyel VOŁOSI-val, a Söndörgő az Amsterdam Klezmer Banddel, október 7-én Miczura Mónika „Mitsou”, a tunéziai Jawhar-ral lép fel közösen. A Fanfara Tirana és a Transglobal Underground projektjéhez kifejezetten a Budapest Ritmo kedvéért Harcsa Veronika csatlakozik. A szervező Hangvető nem titkolt célja, hogy erősítse Budapest szerepét a nemzetközi színtéren, a 2015-ös WOMEX sikerét továbbörökítve.

17_10_06_budapest_ritmo_lajko_felix_002_c_hajdu_andras_web.jpg

17_10_06_budapest_ritmo_volosi_001_c_dominika_szczech.jpg

Az idén 30 éves műfaj kitermelte saját sztárjait: a Transglobal Underground is ezek közé sorolható. Ők egy albán rezesbandával, a Fanfara Tirana-val érkeznek Budapestre, a produkció a sokoldalú Harcsa Veronika énekével egészül ki. A fesztivál egyik védjegye ez a fajta együttműködés, amit a művészek közötti hasonlóságok, a „jó kémia” vagy a világzenére jellemző műfajkeresztezés motivációja hoz létre. Az egyik legjobban várt koprodukció Lajkó Félix és a lengyel VOŁOSI koncertje, ami külön régiós jelentőséggel bír: az idén Katowicében rendezett WOMEX, a világzene legnagyobb nemzetközi eseménye a közép- és kelet európai zenészek ismertségét és lehetőségeit hivatott erősíteni a szervezők szándéka szerint.

Az idei Ritmo másik különlegessége, hogy a vizualitás is hangsúlyosabb: a zenét izgalmas vetítések kísérik Chassol, a H.A.T. és a cseh PONK együttes koncertjén is. Mindhárom előadónál más-más jelentést kap kép és hang összjátéka: a martinique-i származású francia művésznél a komponálás folyamatától kezdődően elválaszthatatlan a hangzás és a látvány, a marokkói-amerikai H.A.T. egy kortárs etnográfus szerepében remixel, a saját attitűdjét poszt-folklórként meghatározó PONK pedig a zenéjéhez különösen passzoló képi világot választott, ami egyben a morva balladákat is érthetővé teszi.

A nemzetközi nevek mellett kiemelten fontos szerepet kap a térség világzenéje. A fesztivál szakmai programja is foglalkozik a régió lehetőségeivel és kihívásaival, az október 5-i ingyenes showcase eseményen pedig több olyan fellépőt hallhat a közönség, akik megdöntik a balkáni zenével kapcsolatos sztereotípiákat. A Hangvető egyik célkitűzése a térségszintű kulturális összefogás, amelyen nagyot lendített a budapesti WOMEX; emellett kiemelt fontosságú az a nemzetköziség, ami nem csak a műfaj sajátja, de a Budapest Rimo zenei együttműködéseinek kötőanyaga is: ezt tapasztalhatjátok meg a zöld-foki szigeteki Lura, a zimbabwei Mokoomba, a venezuelai DJ Akilin vagy az izraeli Malabi Tropical koncertjén is.

A három napon át tartó fesztiválon naponta 6-8 izgalmas koncertet hallgathat meg a világzenéért rajongó közönség a város szívében, a részletes programért a fesztivál honlapjára, friss és különleges infókért a Budapest Ritmo facebook oldalára érdemes kattintani. 

 

 

Szólj hozzá!
2017. szeptember 21. 10:52 - CAFe

Hallgass bele Vajda Gergely iPodjába!

Vajda Gergely korunk egyik legelismertebb fiatal zeneszerző-karmestere. Nem csupán Eötvös Péter műveinek egyik legszakavatottabb tolmácsolójaként, de a Armel Opera Fesztivál művészeti vezetőjeként is ismerheti a magyar közönség, míg a tengeren túli publikum valószínűleg Gregory Vajdaként, az amerikai Huntsville Symphony zeneigazgatójaként tartja számon. A rendkívül sokoldalú muzsikus legújabb operája, a Georgia Bottoms európai bemutatójára október 8-án kerül sor, és 10-én még egy alkalommal látható-hallható lesz a Zeneakadémián. A Maestro bepillantást engedett az iPodjába, így nem csupán a szívéhez legközelebb álló zenéket hallgathatjuk meg, de megismerkedhetünk egy már most igen gazdag életpálya különböző állomásaival is.

17_10_08-10_vajda_gergely_c_zih_zsolt_mtva.jpg

J. S. Bach: Magnificat
Azon barokk művek egyike, amelyeket újra és újra “csak úgy” meghallgatok, illetve amelyet magam is vezényeltem. Ritka egybeesés. A “csak úgy” listámon csupa olyan zenék vannak, amelyeket anélkül is tudok hallgatni, hogy a karmester- vagy zeneszerző-agyam elkezdene “dolgozni”. Ritka áldás.

Telemann: Hármasverseny fuvolára
A “csak úgy” lista fontos darabja. Gyönyörű zene, és nagyon más, mint Bach.

Purcell: Fantasia Upon One Note
Zseniális mestermű, igazi "zenei építészet". Meg persze “csak úgy”.

John Dowland: Time Stands Still
Minden, amit az időről tudni kell és lehet. Drums Drums Drums című művem harmadik tételének zenei alapanyaga.

Haydn: Sinfonia Concertante
Klarinétosként évekig játszottam az Osztrák Magyar Haydn Zenekarban édesapám, Vajda József fagottművész mellett. Sok dolog, amit a bécsi klasszikus zenéről ma tudok, innen ered.

Bartók: Első rapszódia
Gyerekkorom óta egyik kedvenc Bartók tételem, és Bartók zenéje persze anyanyelvem.

András Szőllőssy: Concerto No. 3
Az általam rendkívül fontosnak tartott “harmadik mester” egyik legtöbbet játszott műve, a Liszt Ferenc Kamarazenekar előadásában. Mindig öröm Lisztéket hallgatni, akikkel évekig sokat muzsikáltam együtt.

Vajda Gergely: Barbie Blue
Második operám, Bartók Kékszakállújának komikus párdarabja, első szerzői lemezem címadó darabja.

Grieg: Piano Concerto in A Minor, Op.16
Az egyik visszatérő stressz-álmom, hogy ezt kell zongorázzam hangversenyen, teltház előtt, de még csak a hangnemre sem emlékszem. Egyébként sosem zongoráztam közönség előtt, zongoraverseny szólistájaként biztosan nem. Ki érti a karmesteri lélek rejtelmeit?

Mahler: IV. Szimfónia, 4. tétel
Dal és szimfónia egyben, a legszemélyesebb hangok egyike, sok mindenben én vagyok. Harding felvételeit eddig mind szeretem.

Giacomo Puccini: Madame Butterfly
Gyerekkoromban sok estét töltöttem az operaházban az előadásait hallgatva. Édesanyám, mint Mimi, és mint sok más szerep megformálója - az ő érzékenysége és természetes zeneisége a mai napig viszonyítási alap. Valahol itt kezdődtem, mint “operai lény”.

Wagner: Lohengrin
Karmesteri karrierem egyik nagy állomása, a Budapesti Wagner-napok Lohengrin produkciója néhány évvel ezelőtt.

Ligeti: Le Grand Macabre
Karmesteri karrierem első fontos állomása, 1998-ban Kovalik Balázzsal. Az 1945 utáni operairodalom talán legtöbbet játszott darabja. Ebben a részletben a pancser (Ál-)Kaszás éppen elkotródik.

Béla Fleck három stílusban
Az elmúlt 15 évben, az amerikai zenekarok sokszínű repertoárjának köszönhetően hihetetlen zenészekkel dolgozhattam együtt mindenféle zenei stílusban. Béla Fleck banjo játékos az általam ismert és csodált legnagyobb élő muzsikusok közé tartozik. Béla olyan zenész, aki nem ismer sem stiláris, sem pedig technikai határokat.

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!
2017. szeptember 21. 10:26 - CAFe

Élő felkiáltójelek Budapest utcáin

26 évesen fiatalosabb és extravagánsabb, mint bármikor – mindenki megfordul utána az utcán. A 26. CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál a kulturális intézmények mellett birtokba veszi a város köztereit is, és igyekszik elérni, hogy ne tudjuk levenni a szemünket róla.

Buda, Várkert Bazár, esős kedd délelőtt. Belépünk a térbe, ahol az ismerős arcok mellett arctalan piros ruhás alakok fogadnak minket, a közelünkbe jönnek, kapcsolatba lépnek velünk, megkerülhetetlenné válnak, és hatnak ránk. A lépcsőkön fokozatosan telnek meg a színes párnák, a szereplők is elfoglalják a helyüket, a beszélgetések elhalkulnak, megszólal a gitár és az énekszó, ezzel elhelyezve minket térben és időben.

_pj_4381.jpg
A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál sajtóbeszélgetése előzetes az október 6-án kezdődő fesztiválból, amelynek keretében több mint 100 program várja majd a közönséget 40 helyszínen, Budapest különböző pontjain.
A fesztivál operatív testületének elnöke, a Müpa vezérigazgatója Káel Csaba szerint a fesztivál egyik feladata, hogy minél több fiatallal kezdődjön el egy párbeszéd, amiből kiderül, miért szól nekik is ez a fesztivál. „A kortárs művészet esetében nem olyan rétegelőadásokról van szó, ami alatt az ember szorongatja a szék karfáját, hogy mikor lesz már vége, sokkal inkább korunk lenyomata, érzéseink, különböző élethelyzeteink köszönnek vissza. Ha a kortársad gondol erről valamit, akkor érdemes odafigyelni, mert rólad beszél.”

cafesajttaj_pj118.jpg

20170919_cafe_sajtotajekoztato_kael_csaba_ban_teodora_002_c_posztos_janos_cafe.jpg
A fiatal korosztályt a fellépők közül többen képviselik, ők is hozzák magukkal a fiatalabb közönséget. Karosi Júlia fiatal jazzénekesnő saját dalával segíti a sajtóbeszélgetésre ráhangolódást, a CAFe Budapest Fesztiválon pedig Quartet formációjával lép fel: Bartók instrumentális műveinek feldolgozásait és az énekesnő saját szerzeményét hallhatjuk majd, Words and Beyond címmel. Elmondása szerint a közösségi médiában való jelenlét nélkülözhetetlen azoknak, akik a fiatalokat akarják megszólítani, de egy rövid videó és egy élő fellépés ereje összehasonlíthatatlan. „Az itt és most hatása miatt elképesztő energiák és rezgések vannak a levegőben. Ezt semmi nem pótolhatja.”

Egy fiatal formáció, a Studio5 különleges koncerthelyszínnel és figyelemfelkeltő címmel szólítja meg a fiatalokat: Nyolc másodperc című koncertjükkel a Szent István Bazilikában lépnek fel. „A Nyolc másodperc a Bazilika visszhangjának időtartamát jelenti, de a cím beindítja a fantáziát, az embereknek eszébe jut róla valami, ahogy a templomhoz is mindenki érzelmeket, emlékeket kapcsol” – mondja el Virágh András Gábor, a Studio5 egyik alapítója, aki nyolc éve a Bazilika orgonaművésze. „Feltett szándékunk, hogy a fiatalabbakhoz közelebb hozzuk a kortárs zenét, ezért minden koncertünket egy történettel, koncepcióval itatjuk át. Ha a koncertnek van egy gondolatisága, akkor jobban követhető. Ezzel azt is akarjuk sugallni, hogy mi nem azt a fajta magas művészetet képviseljük, ami csak a rendkívül beavatottak számára elérhető.”

20170919_cafe_sajtotajekoztato_viragh_andras_gabor_karosi_julia_posztos_janos_cafe.jpg

A beltéri helyszínek, koncerttermek, galériák mellett idén kiemelt figyelmet kapnak az utcai produkciók, amelyekkel szintén bevonhatók a fiatalok. A Szent István Bazilikában kortárs zeneműveket hallhat a közönség, a Bazilika előtti téren pedig performansz készül: a sajtóbeszélgetésre érkezőket fogadó Pirosruhások, vagyis az Élőkép Színház improvizatív vizuális színházi akciója a Hősök tere és a Halászbástya mellett itt is felbukkan majd. „Nagyon jó, ha van egy letisztult tér, amit tiszta rajzpapírként használhatunk: egy ilyen térben jobban tudunk érvényesülni, mint egy kaotikusabb helyszínen” – meséli Bérczi Zsófia, az Élőkép Színház vezetője. „A piros ruha – mint, egy élő felkiáltójel – odavonzza a tekinteteket.”

 

Az életre kelt női szobrok öt éve születtek meg, azóta több rendezvényen is felléptek már. Szeretik őket az emberek, mert megmozgatja a fantáziájukat. Izgalmas, ahogy a karakterek egymással és a közönséggel interakcióba lépnek. „Archetipikus, groteszk nőalakokat hozunk életre, akik váltogatják egymást. Ezzel azt próbáljuk bemutatni, hogy egy női élet során hányfajta szerepet élünk meg” – fedi fel a mögöttes tartalmat Hrotkó Heléna, a társulat egyik tagja.

A tereket ellepő piros ruhás alakok után kilencven fokos fordulatot vehetünk, elhagyva mindent, ami megszokott. A Kálvin tér egyik irodaépületén két alkalommal is láthatjuk a vertikális tánc úttörőit, az amerikai Bandaloop csapatát, akik az utcák helyett a függőleges falakat hódítják meg világszerte – legyen szó a Yosemite Nemzeti Park 700 méteres sziklafaláról vagy egy felhőkarcoló oldaláról.


„Szeretnénk bevonni a járókelőket és a véletlenül arra tévedő közönséget is, akik nem ülnének be egy táncelőadásra. A metró felé menet vagy hazafelé igyekezve az emberek egyszer csak belefutnak az előadásba, és nem tudnak nem megállni, és végignézni a produkciót. Amiről munkából hazafelé tartva korábban azt gondolták, hogy csak egy irodaház, hirtelen átváltozik egy gyönyörű művészeti térré” – meséli Thomas Cavanagh, a Bandaloop ügyvezető igazgatója. „A köztéri művészetet mindenki számára nyitottnak tartjuk, nem egy árunak, ami csak bizonyos rétegek számára elérhető. Az extrém látványt használjuk arra, hogy berúgjuk az ajtót, és bevonzzuk az embereket a koreográfia mélyebb rétegébe, ami már valóságos tánc, koreográfiával, intim mozdulatokkal, meghatározó arckifejezésekkel.”


Hasonlóak az elképzelései a köztéri művészetről Eran Shakine francia-magyar felmenőktől Izraelben született, jelenleg London, New York és Tel Aviv közt ingázó képzőművésznek, aki az Art Market izraeli fókuszú programjának egyik díszvendége. „A köztéri művészet minden város számára fontos, hiszen új térképet teremt: a turisták és a kultúra iránt érdeklődők körbejárhatják a helyszíneket, és másféle módon tapasztalhatják meg a művészetet. Sok fiatal nem szeret múzeumokba és galériákba járni, mert attól félnek, hogy nem értik meg a mondanivalót, de ha az utcán találkoznak a művészettel, szelfizhetnek vele, és megoszthatják a közösségi médiában, sokkal jobban kapcsolódhatnak hozzá – ez az ő terepük.”

20170919_cafe_sajtotajekoztato_eran_shakine_c_posztos_janos_cafe.jpg
A CAFe Budapest Fesztiválra Eran Shakine egy hat méter magas szoborral készül, amit a Széchenyi téren állítanak majd ki a fesztivál kezdetekor. A monumentális alkotás egy fiatal nőt ábrázol, aki a Lánchíd felé sétál, és Budára szeretne átjutni. A helyszín történelmi jelentőségű, de a lány a jövő felé igyekszik. A művész elmondása szerint ez a látvány összekapcsolódik az új generációval. „A jövő a fiataloké. Izgalmas időket élünk, minden változik, a művészetnek pedig lépést kell tartania ezzel a változással. A street art egyre gyakrabban kerül a múzeumokba, ezzel párhuzamosan a hagyományos művészetnek az utcákat is birtokba kell vennie.”


Szerző: Szakszon Réka
Fotó: Posztós János

Szólj hozzá!
2017. szeptember 15. 11:19 - CAFe

Hallgass bele Jáger Bandi iPodjába!

A rendkívül sokoldalú muzsikus, a zongorista-zeneszerző Jáger Bandi zenéjét a közel-keleti, szefárd zsidó dallamok fémjelzik. Saját formációjával, a Jazzraellel, és művész barátai, Malek Andrea, Szőke Nikoletta, és Gerendás Péter társaságában lép fel október 9-én az Uránia Nemzeti Filmszínházban. Bandi kérésünkre bepillantást engedett az iPodjába, így megtudhattuk többek között azt is, hogy kit tart a világ legjobb basszusgitárosának, ki volt az az énekesnő, aki már névtelenül a kedvence lett, sőt, egy olyan ikonikus művész is bekerült a top 20-ba, aki szintén fellép a CAFén


171009_jagerbandi_jazzrael_005_ezt_hasznaljuk.jpg

Pat Metheny: Always and Forever
Számomra ő a világ legjobb gitárosa, és ő az, aki a legjobban inspirál zeneileg, ez a dal pedig a legszebb ballada, ami csak létezik, igazi „szív-zene”.

Avishai Cohen: Four Verses/Continuation
Pat Metheny mellett Avishai Cohen is nagy kedvencem, hatással van a zenei munkásságomra. Klasszikus zene, mely a szefárd zsidó zenét és a jazzt ötvözi különleges módon.

Yaron Herman: Ose shalom
Yaron Herman a legkiválóbb zsidó származású jazz-zongoristák egyike. Az ő átgondolásában szólal meg ez a népszerű, tradicionális zsidó dal.

Lalah Hathaway: One Day I’II Fly Away
Jó pár évvel ezelőtt találtam egy dalt előadó és cím nélkül, egy jellemzően finom, különleges, mély hangú R&B énekesnővel. Éjjel-nappal hallgattam a felvételt, és már rég, névtelenül is a kedvenc énekesnőm volt, mikor megtudtam a nevét. 

Anita Wilson: Dont Have To Travel Far
Igazi gospel ballada, a szív és a lélek zenéje, érezni rajta a teljes önátadást. A felvétel külön nagy értéke a gospel kórus, egy emberként lélegeznek, énekelnek.

Marcus Miller: Setembro
Marcus Millert a világ legjobb basszusgitárosának tartom, és ez a dal kiskorom egyik kedvence.

Sting: La Belle dame sans regrets
Sting egyedülállóan nagy színpadi- és zenész egyéniség. Szerzői sokoldalúságát is bizonyítja ez a francia nyelven íródott, gyönyörű dal.

Pat Metheny-Brad Mehldau Quartet: Martha' s Theme {From Passagio Per Il Paradiso}
Napjaink egyik legnagyobb zsidó származású jazz-zongoristája. A Pat Metheny-vel készült duó- és kvartett albuma fantasztikus.

Charlie Haden-Pat Metheny: Our Spanish love song
Számomra Charlie Haden jelenti a bőgőzés alapfogalmát. Metheny játékával párosulva korszakalkotó duó album jött létre. Ez a dal szerintem történelem.

Gregory Porter: When You Wish Upon A Star
Erről a dalról az igazi amerikai életérzés jut eszembe, és az ünnep hangulata.

Gonzalo Rubalcaba-Anna Maria Jopek: Besame Moutcho
A kubai jazz-zongorista és a lengyel származású énekesnő inspiráló duója.

Bill Evans: We Will Meet Again
Mostanában ez az egyik kedvenc jazz-standardem. Bill Evans korszakalkotó egyéniség, zenéje nagyon közel áll a szívemhez. 

Buckshot Le Fonque: Phoenix
Branford Marsalist korunk legjobb jazz-szaxofonosának tartom.

Brad Mehldau: Unrequited
Napjaink egyik legnagyobb zongoristája.

Miles Davis: The Doo-Bop Song
Davis korszakalkotó volt. Ő jazz-történelem.

Nina Pastori: Y Para Qué
A flamenco királynője.

Kurt Elling: After the door
Szerintem korunk legjobb jazz férfihangja.

Michael Brecker: The Nearness of You
Számomra a legjobb szaxofonos volt.

Lars Danielsson-Cecilie Norby: Toccata
A legszebben játszó bőgős számomra, különleges dallamvilág és stílus jellemzi a zenéjét.

Kenny Kirkland: Steepian Faith
Keith Jarreth mellett Kirkland a kedvenc jazz-zongoristám.

 

Szólj hozzá!
2017. szeptember 13. 15:09 - CAFe

A gravitáció nem vesz ki szabadnapot

A vertikális tánc úttörői Budapesten

Táncoltak már több ezer méteres magasságban lévő sziklafalakon lógva, hódítottak meg felhőkarcolókat, miközben tömegek követték minden mozdulatukat. A vertikális tánc úttörőiként ismert amerikai Bandaloop társulat októberben Budapestre látogat, és egy belvárosi irodaépület üvegfalain táncolva nyűgözi majd le a hazai közönséget. Thomas Cavanagh ügyvezető igazgatóval a budapesti terepszemle után beszélgettünk a köztéri művészet jelentőségéről, nézőpontváltásról és az anyósülésen levő félelemről.

17_10_20-21_bandaloop_dance_company_004_c_atossa_soltani.jpg

17_10_20-21_bandaloop_dance_company_003_c_atossa_soltani.jpg

Egész nap a városban sétáltatok, hogy megtaláljátok az októberi fellépés helyszínét. Mennyire inspiráltak a budapesti falak?
Általában sok időt töltünk a megfelelő helyszín kiválasztásával. Több budapesti épületbe beleszerettem, úgyhogy mindenképp szeretnék később visszajönni egy hosszabb darabbal is. Most egy fesztiválstílusú produkcióval készülünk - ez akkor jellemző, amikor ingyenes, a nagyközönségnek elérhető, bevonásra épülő előadást mutatunk be. Egy Kálvin téri irodaépületet választottunk, aminek az elsődleges oka, hogy szeretnénk bevonni a járókelőket és a véletlenül arra sétáló közönséget is, olyanokat is, akik egyébként nem ülnének be egy táncelőadásra. A metró felé menet, munkába vagy hazafelé igyekezve az emberek egyszer csak belefutnak az előadásba, és nem tudnak nem megállni, és végignézni a produkciót. A köztéri művészetet mindenki számára nyitottnak tartjuk, nem egy árunak, ami csak bizonyos rétegek számára elérhető. Az extrém látványt használjuk arra, hogy berúgjuk az ajtót, és bevonzzuk az embereket a koreográfia mélyebb rétegébe, ami már valóságos tánc, koreográfiával, intim mozdulatokkal, arckifejezésekkel.

Miért éppen Budapest?
Nem mondhatjuk egyszerűen azt, hogy akkor most irány Magyarország, a hivatalos meghívás és a helyi fogadó közeg útmutatása nélkül nem működne a történet, hiszen ők segítenek abban, hogy hol találjuk meg a helyünket a városban. A legtöbb európai produkciónk északi országokban volt: sokszor léptünk fel Norvégiában, tavaly Helsinkiben jártunk. Volt már előadásunk Lengyelországban, de Kelet-Európában még van mit felfedeznünk.


Mi a különbség a közönség reakciójában a különböző országokban?
A reakciók egy része egyetemes, és független attól, hogy Reykjavíkban, Budapesten vagy Oaklandben lépünk fel. Van egy közös nyelv, ami a közönség szívéhez szól, a szabadságot és a „minden lehetséges” érzést szabadítja fel a nézőkben, ez a fiatalokat különösen megszólíthatja. Ha félreteszed az első reakciókat, akkor jutsz el odáig, ami valóban érdekli az embereket. Vannak olyan idős emberek a közönségünkben, akik soha nem mennének el megnézni egy táncelőadást, de könnyekben törnek ki a mozdulatokat látva, és felteszik a kérdést, hogy „tényleg ez a tánc? Fogalmam sem volt.”


Ehhez a réteghez hozzájárul az is, hogy a táncosok próbálnak kialakítani egy kapcsolatot a közönséggel.
Sok munkánk felhőkarcolókon történik, ahol lenyűgöző a koreográfia, de nem tudsz kapcsolatot teremteni a közönséggel. Viszont azokon a közepes méretű falakon, amit itt is találtunk, hallod és látod a közönséget, ezért jobban is reagálhatsz rájuk. A táncosok nagyon szeretik ezt a fajta közelséget, érezhetik a közönséget, a mozdulat is változik attól függően, hogy mennyire van tele a tér. Még, ha el is kezd szakadni az eső, akkor is mindenki ott marad, hirtelen kinyílnak az esernyők. Mindenki azt találgatja, hogy így is megjelennek-e a táncosok... és akkor kilépnek, a kissé vizes falon folytatják a táncot, miközben érződik a közönségben levő feszültség és aggódás.


A tánc újragondolása és a nézőpontok megváltoztatása – ezek a célkitűzések találhatóak a honlapotokon. Mi a perspektívaváltás legfontosabb eleme?
Függetlenül attól, hogy mennyire vagy szerves része egy kultúrának, városi vagy természetes közegnek, a környezetedben elszigeteltséget alakítasz ki az ismétlődő elemekből. Ha ezt megtöröd élő, köztéri művészettel egy hídon, egy irodaépületen vagy egy sziklán, akkor átszakítod valakinek a komfortzónáját. Amiről munkából hazafelé menet korábban azt gondolta, hogy csak egy irodaház, átváltozik egy gyönyörű művészeti térré. A koncepciónk a dolgok normális folyásának megzavarása.

Létezik ideális helyszín, vagy a változatosság motivál titeket?
Világszinten végtelen a lehetőségek tárháza. A munkánk helyszínspecifikus, és minden terepre külön adaptáljuk az előadásainkat. Nehéz lenne megmondani, létezik-e jobb vagy rosszabb környezet az előadásainknak. Próbálunk inkább arra koncentrálni, hogy hol, milyen közösségekben van ránk, a mi szemléletünkre szükség: a látványos nagyvárosi projektjeink mellett gazdaságilag hátrányos területeket, a társadalmi kapcsolatok terén nehéz helyzetben lévőket is szeretnénk elérni.


Mennyire van aktív szerepe a félelemnek a munkáitokban?
A gravitáció nem vesz ki szabadnapot. Mi pedig nem vagyunk rettenthetetlenek. Azt a hasonlatot szoktuk használni, hogy a félelem az anyósülésen utazik: nem szeretnénk, hogy átvegye az irányítást, de szeretnénk felismerni, hogy itt van velünk. Nem egy olyan tánccsapat vagyunk, aki alkalmanként felbérel alpintechnikai szakembereket, akik reptetik a társulat tagjait – szoros együttműködésben dolgozunk a minket biztosító csapattal. A ‘90-es években az első csapat mászókból és táncosokból jött össze, akik egy új médiumot kerestek. A művészeti vezető, Amelia Rudolph fejéből pattant ki az ötlet. Az volt a víziója, hogy ötvözzük a mászás technikáit és a tánc szépségét. A félelem és a saját félelmekkel való megküzdés szerves része volt a társulat növekedésének és fejlődésének. A vakmerő emberek nem sokáig maradnak a társulatunk tagjai. Ahogy elkezdtünk új embereket bevonni, megtanítottuk nekik a módszert, hogyan tiszteljék a félelmüket, és használják ki a tapasztalataikat. Ők sem félnek kevésbé, mint bárki más, de feltétel nélkül megbíznak a folyamatban, az őket biztosító emberekben és egymásban. Mindenki máshogy reagál. Van, aki fél egy felhőkarcoló 23. emeleti ablakából kilépni, de egy 700 méter magas sziklán a Yosemite Nemzeti Parkban teljesen kényelmesen érzi magát...


Szerző: Szakszon Réka

Fotók: Atossa Soltani

Szólj hozzá!