Hibán kívül
After Crying

Hol volt, hol nem volt, a hatvanas évek derekán a komolyzene felé kezdtek kacsingatni némely zenekarok. Tudtommal a Procol Harum kezdte Bachhal, de Bachot a Nice és a Jethro Tull is játszott, szóval elszabadult a pokol…

1923192_57650533406_3768999_n.jpg

Nem kellett sok, és hirtelen fontolóra kellett vennünk, hogy hol végződik a könnyű, és hol kezdődik a komoly. Hatvankilenc szeptemberében a Deep Purple a londoni szimfonikusokkal adta elő John Lord concertóját, elsőként kombinálva egy rock-és egy szimfónikus zenekar hangzását.

Te jó ég…!

Új stílus született, olyan zenekarokat emelve misztikus magasságba, mint az ELP, a Genesis, a Yes, a King Crimson, a Pink Floyd és a Van Der Graaf Generator. Ennek az új stílusnak progresszív rock lett a neve, bár gyakran megesett, hogy visszafordult az időben (de ezen most ne lovagoljunk).

Ami biztos: nálunk a King Crimson volt a legnépszerűbb, a 21st Century Schizoid Man című klasszikusát még a Neoton is játszotta (komolyan), a Syrius feldolgozása pedig egyenesen jobb lett az eredetinél.

Aztán a hetvenes évek közepére mintha lecsengett volna ez a mánia. Angliában úgy hozta az élet, hogy az olykor „túlképzett” progresszívokat maguk mögé kényszerítették a punkok. Őket ugye senki sem vádolhatta megalomániával, éppen ellenkezőleg: három akkorddal csináltak komoly felfordulást. Ugyanakkor fennmaradt egy tábor, mely azóta is arra esküszik, hogy a progresszív rock a csúcs – és rendületlenül szervezi a koncerteket Óperencián innen és túl.

Szegény Syrius ezt nem érhette meg: őket még ’73-ban kicsinálta a rosszindulat és a posványos hazai közízlés. De láss csodát, a progresszív színtéren újabb társaságok bukkantak fel. Előbb az East, aztán a Solaris, s végül az After Crying – bár az utóbbi az „önhibáján kívül” került ebbe a kategóriába. Az After Crying soha nem tartotta a zenéjét progresszív rocknak. Mindig is kortárs zenét játszott, legfeljebb olyat, amiben a rockzene hatása döntőbbnek bizonyult az avantgárd befolyásánál. Ami másképp volt komoly…

Különben ki tud elképzelni „komolyabbat” a King Crimsonnál?

Az After Cryingra történetesen olyan hatással volt, hogy két Crimson-lemezt (az In The Court Of The Crimson King és az Islands címűt) hangról hangra eljátszották egy-egy koncerten, de megesett az is, hogy a (januárban elhunyt) basszeres-énekes John Wetton társaságában nyomták a Starlesst.

Kamara- és szimfonikus zene, rock és dzsessz, emelkedettség és zúzás – mind belefér az After Crying három évtizedes pályafutásába és tucatnyi albumába. Gondolom, a BMC-ben – egy rakás vendéggel súlyosbítva – sem kell másra számítani. Lesz pár darab, amit még soha nem játszottak, de izgalmat inkább az Errata cím ígér.

Ez a „hibajegyzék” ugyanis nem zenei, hanem verbális, ha úgy tetszik, világnézeti jellegű. Afféle számvetés, mellyel az After Crying „belátja” bizonyos tévedéseit. Hogy egyik-másik dalszövegei nyomán még véletlenül se köthessék ahhoz a rendhez, aminek talajában egyre vaskosabb gyökeret ereszt valami – számára immár vállalhatatlanul – pöffeszkedő, ódon, provinciális, komondoros, álszent… nem folytatom.

Majd kiderül.

F.D.J.
Fotó: facebook.com/aftercrying/

A bejegyzés trackback címe:

https://cafebudapestfest.blog.hu/api/trackback/id/tr9912993394

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.