„Az igazi megoldás a szembenézéssel kezdődik”
Interjú Elek Judittal

Elek Judit nevéhez olyan nagyszerű alkotások fűződnek, mint a Mária-nap vagy az Ébredés, illetve az Árvácska, amit forgatókönyvíróként jegyez. A Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező és forgatókönyvíró az idei CAFe Budapestre az És a halottak újra énekelnek szcenírozott koncert premierjével készült, mely Eisikovits Mihály Miksa haszid zenei gyűjtésén alapul, kiegészülve a Mondani a mondhatatlant – Elie Wiesel üzenete című filmből vett részletekkel. Elek Judittal magáról az alkotásról, világképről, hitről, s pályafutása elejéről beszélgettünk.

es_a_halottak_ujra_enekelnek_posztos_janos.jpg

Mitől lesz számodra egy mű aktuális? Függetlenül attól, hogy mikor készült.
Az teszi aktuálissá, amit közölni szeretnék vele. A mostani kézirat a kottákkal együtt 80 éves, s eddig rejtve volt a nyilvánosság elől. Az én kezembe 25 évvel ezelőtt került, s használtuk már a Mondani a mondhatatlant – Elie Wiesel üzenete című filmben, aminek ez volt a zenei alapja, illetve a Saul fiában is, aminek ez az egyetlen zenéje.
Úgy éreztem, nem lehet tovább tartogatni ezt az anyagot, mert ha én elmegyek, nem fognak vele foglalkozni.

Feladatomnak és kötelességemnek éreztem, hogy ezt a kincset megosszam az emberekkel, s mindenki számára hozzáférhetővé tegyem. Az első igazi megszólalása, itt a CAFe Budapest Fesztivál keretein belül lesz, s ahogy annak idején a filmmel is, most ezzel az előadással is megérkeztünk egy út végéhez. Hihetetlen boldogság s öröm, nemcsak nekem, hanem olyanok számára is, mint Melis László, akivel a kezdetektől fogva együtt dolgoztunk –ő volt az Elie Wiesel zeneszerzője, s ő fejtette meg a kottát. Nem tudom még, a közönség hogyan fogadja majd, de remélem nekik is ugyanolyan örömet szerez, mint nekünk.

A fiatalok számára könnyen értelmezhető az előadás? Mennyire tudnak kapcsolódni hozzá?
Zenéről van szó – a zene pedig örök, időtlen. Ugyan vallási alkotásról beszélünk, de olyan elementáris érzéseket közvetít, amik, úgy gondolom, hiányoznak a mai világunkból. Nem azért, mert nincsenek jelen, hanem mert az emberek rejtegetik az érzelmeiket, s félnek kiszolgáltatni magukat másoknak, nehogy egy embertársuk, vagy a világ ezzel visszaéljen, s kihasználja a nyitottságukat.

Azt gondolom, hogy maga a haszid mozgalom egyfajta felszabadulási mozgalom. A nagyon szegény Kárpátokban, illetve a rideg, Észak-Európában élő zsidók ugyanis úgy vélekedtek, az élet szép, s nem kell örökké sírni. Az Isten ugyanis annak örül, ha mi vagyunk, s létezünk.

Meg lehet találni az egyensúlyt aközött, hogy az ember feldolgozza a fájdalmait, és mellette életöröm is maradjon benne? Hisz magad is említetted, ezek a dalok egyszerre vannak tele fájdalommal és örömmel.
Így létezünk alapvetően. Arra lettünk kódolva, hogy az egyik feladatunk a gyász megélése legyen. Ha valaki számunkra nagyon fontos, akkor az elvesztése fáj. Ha lenyeljük, elnyomjuk, akkor a lelkünk is rámegy. Muszáj végigcsinálni ezt a folyamatot, nem lehet megspórolni.

Azt érzi az ember, ha benne ragad a fájdalomban?
Ez egyszerűen csak őszinteség kérdése. Az igazi megoldás a szembenézéssel kezdődik. Amit nem vallunk be, amit nem teszünk rendbe, az a későbbiekben bármikor újra előjöhet – ez nemcsak egyénileg, hanem a teljes társadalmunkra vonatkozóan is igaz.

Ezeket az énekeket az emberek elpusztították, nincsenek többé. Illetve rengeteg tánc is eltűnt, hiszen ma már nincs olyan táncos, aki úgy tudna mozogni, mint az akkori parasztember, akinek ez a fajta mozgáskultúra ösztönös volt, mivel napi szinten tapasztalta meg a természet közeliséget. Egyébként a túlélésnek az egyik alapja, ha a mi természetünk találkozik a körülöttünk lévővel – ebből lehet erőt meríteni.

Egy teljesen komplex előadásról beszélünk, hiszen nemcsak a zene, hanem a látvány is hozzájárul az élmények összetettségéhez. Mikor melyik kerül előtérbe, s hogyan váltakoznak?
Nincs rangsor. Ez egy szimbiózis, s ez a lényege az egésznek. Néha egy arc izgalmasabb, mint egy mozdulat, a helyén kezelt látvány és zene összeolvad, eggyé válik. Így lesz belőle műalkotás, művészet – bár nem szeretem egyiket sem használni, döntse el a világ, hogy minek is számít.

Én csak azt szeretném, ha eljutna az emberekhez. Aztán persze mindenki másképp fogja megélni, hisz mindannyian másképpen érzékeljük a világot. Amit ezzel az előadással elmesélnék, az az, hogy milyen csodálatos zeneiségben éltek ezek az emberek, s hogy ez számukra olyan volt, mint a levegő, amit belélegeztek. Hisz ez az értelme: az élet a legnagyobb kincsünk, s csak egyszer van arra lehetőségünk, hogy tartalommal töltsük meg. A haszidizmus legnagyobb kutatója, Martin Buber utolsó könyve, az Istenfogyatkozás pontosan erről szól. Ezekből a dalokból sugárzik a hit és a bizalom.

Szerinted miért vesztettük ezt el?
A haszid zene, ami hatalmas erdők és hegyek között született, tele van igazi értékekkel, melyek amiatt jöttek létre, hogy ne csak a zsinagóga falain belül lehessen imádkozni, hanem bárhol meg lehessen szólítani az Örökkévalót. Egy mai ember számára, de legalábbis a legtöbbünk számára nem evidens, hogy van valaki, aki őriz bennünket s vigyáz ránk onnan fentről.

Ha nem kiabálunk az első jelre, ha nem ismerjük fel egyből, mi mit jelent, akkor nem tudunk előre gondolkozni, félni vagy akár aggódni – így védtelenné is válunk. Emiatt éreztem feladatomnak, hogy amit megtanultam, azt átadjam másoknak is, hisz aki megismeri a történelmet, a múltat, az minden helyzetre sokkal jobban fel tud készülni. Ez nem egy kötelező jellegű okítás – olyan érzelmekről, tudásról beszélünk, amit nem lehet bemagolni. Arra igyekszem rámutatni, hogy próbáljunk meg szabadon érezni, hisz ha valakit szeretünk vagy utálunk, az teljesen természetes. Az őszinteség – bár mint már említettem, nem szeretem ezt a kifejezést -, az igazi művészet.

1956-ban kezdtél el filmrendező szakra járni, ahol Máriássy Félix azt mondta neked, nincs olyan, hogy női filmrendező és dramaturg diplomát akart neked adni, amit te nem fogadtál el. Ugyanakkor szerinted a művészetben emberek vannak, nem pedig férfiak és nők. Mennyire volt küzdelmes nőként megfelelni?
Ez az élethelyzet engem rendkívüli módon inspirált arra, hogy bebizonyítsam: én hamarabb fogok rendezni, mint a fiúk. Természetesen, mert híradózni fogok. És el is mentem híradózni, aminél jobb iskola nincs egy filmrendező számára, mert az adott esemény nem ismételhető, és azonnal tudni kell, hova tedd a kamerát. Neked kell megtanulnod alkalmazkodni, és jó helyre állni a géppel ahhoz, hogy rögzítsen.

Csinálsz valamit és elkezd létezni. Sok múlik rajtad, de végül is a kezedben tartod azt, hogyan közelítesz a másik ember felé, hogyan mozogsz a géppel. Egy nő eszközrendszere, amikor kommunikál az emberek felé, szükségképpen az övé, tehát nőies. De én nem is akartam soha fiú lenni. Nem is hiszem, hogy az bárkinek jó lett volna. Elég kemény vagyok én így is, csak másképp.

Mi az, ami felkavar a kortárs művészetben?
Mindenre nyitott vagyok, ugyanakkor rendkívül óvatos is. Van, ami taszít és van, amit szeretek. A mostani előadásunk a lehetetlenre vállalkozik, mert azzal a minimális igénnyel szeretnénk a zenéket megszólaltatni, ahogy Melis megfejtette őket. Alig pár hang maradt csupán, ami képet ad nekünk arról az intenzitásról, ahogyan ezek a zenék szólhattak. Maga Eisikovits is leírja, mennyire szörnyű, hogy nem tudott rögzíteni – mert nem kapott fonográfot –, és csak leírni tudta, amit hall. Biztos nem sikerült neki a legtökéletesebben, de legalább megpróbálta.

Szerkesztő: Rosta N. Napsugár
Fotós: Posztós János

A bejegyzés trackback címe:

https://cafebudapestfest.blog.hu/api/trackback/id/tr8613045676

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.