Anyád! – Bizarr anyák a művészetben

Egy jó ideig ők állnak hozzánk a legközelebb, személyiségünk alakítói, sorsunk formálói. Könyvtárnyi irodalom született már arról, hogy anyáink mennyire meghatározóak az életünkben – nem beszélve arról, hogy nekik köszönhetjük, hogy élünk –, így nem csoda, hogy a művészek nagy szeretettel nyúlnak a témához. A szeretet azonban igen sokféle lehet: néha bizarr, tragikus, sőt véres is. Önző és goromba, ijesztően pókszerű, bálványimádó és horrorisztikus mamák a múzeumokban, mozikban és színházakban – íme a legizgalmasabbak.

peeping_tom_mother.jpg

Részlet Peeping Tom Moeder című előadásából - Barbican Theather, London   Fotó © Tristram Kenton

Festőművészet – Whistler anyja

James McNeill Whistler 1871-ben festette le édesanyját, Anna McNeill Whistlert. Az ikonikussá vált festményre a művészettörténet viktoriánus Madonnaként is hivatkozik, az amerikai kultúrában pedig Whistler anyja az anyaság szimbóluma lett. A festmény a popkultúra része, egyike a legtöbbször újragondolt, reprodukált, parodizált műveknek. „Amerika édesanyja” anyák napi bélyegeken szerepelt, a Mr. Bean – a katasztrófafilm cselekménye a festmény elrablása köré épül, de a New Yorker 1996-os anyák napi címlapját is érdemes jól megnéznünk, ahol Whistler mamája nem éppen meleg anyai mosollyal várja, hogy megcsörrenjen végre a telefonja. Bizony, történészek szerint ugyanis a kedves anyuka cseppet sem volt kedves. A főként déli, rabszolgatartó államokban élt Anna McNeill Whistler még akkor is nyíltan rasszista volt, amikor nagybátyja feleségül vett egy fekete bőrű nőt. A házasságból született gyerekekkel állítólag rendkívül goromba volt, a bácsika halála után pedig arcátlanul ragaszkodott az örökség nem neki szánt részéhez is. Igaz, a gyerekeit nagyrészt egyedül nevelő nőnek nem volt könnyű élete, de bármit megtett volna értük. Nem is engedte el egykönnyen kisebbik, festőművész fiát, bár karrierjét minden lehetséges eszközzel támogatta. Ennek része volt az is, hogy a lányokat rendszeresen elűzte James mellől. Anya és felnőtt fia több évig élt együtt Londonban, ahol a híres festmény is megszületett. A festő a képet eredetileg nem portrénak, hanem kompozíciónak szánta (a pontos címe Kompozíció szürkében és feketében), az utókor viszont leginkább Whistler anyja néven ismeri az alkotást – mintha csak a kedves mama akarta volna így.

whistlers_mother.jpgJames McNeill Whistler: Whistler anyja (1871)

Szobrászat – Maman 

Louise Bourgeois képzőművész munkássága lényegében gyerekkori traumáira épült. Nem szerette az apját – egy kiállítás megnyitóján azt mondta, gyerekként sokszor képzelték azt a bátyjával, hogy egyszerűen feltrancsírozzák apjuk testét. Gyűlölte nevelőnőjét, aki egyben apja szeretője is volt (őt gyakran kifacsart, megcsonkított torzóként ábrázolta), anyját viszont imádta, és igazi védelmezőként tekintett rá. Az édesanya metaforájaként a kilencvenes években pók alakú szobrokat kezdett formázni, így született meg Maman (Anyu) címmel az egyik leghíresebb alkotása. Az 1999-ben készült monumentális pókszobor több mint 9 méter magas, Londontól kezdve Dohán és Bilbaón át Ottawáig számos város tereit megjárta. A bronzból és rozsdamentes acélból készült remekmű 26 márványtojást is tartalmaz. Az első látásra félelmetesnek és bizarrnak tűnő anyametafora mögött túlságosan korán elvesztett anyja iránti szeretete és Bourgeois soha fel nem dolgozott gyerekkori megrázkódtatásai sejlenek fel. „A pók óda anyámhoz. Ő volt a legjobb barátom. A pókok szőnek, akárcsak az anyám. (...) Emellett elpusztítják a szúnyogokat, amik fertőzéseket okoznak és feleslegesek. A pókok segítőkészek és védelmezők. Akárcsak az anyám.”

louise_bourgeois_maman.jpgLouise Bourgeois: Maman (1999)

Film – Anyám! / Örökség 

Darren Aronofsky 2017-ben bemutatott mother! című filmjét lehet szeretni, lehet gyűlölni, de nemigen lehet csak úgy elmenni mellette. A kritika egy része az utóbbi idők legfontosabb filmalkotásáról beszél, a másik fele pedig fölösleges, öncélú és értelmetlen rendezői manifesztációként tekint az Anyám!-ra. A rendkívül sok rétegből építkező filmet a férfiegó szimbólumaként is emlegetik, ami nem vet túl jó fényt a férfinemre. A Javier Bardem által megformált költő kezdetben még csak kellemetlen alak, a történések előrehaladtával viszont már kifejezetten sátánivá válik, mindennek elszenvedője pedig a felesége, múzsája, majd gyermekének anyja (Jennifer Lawrence). Hogy miről is szól ez a film, igazi cselekmény hiányában nehéz lenne leírni. Legyen elég annyi, hogy a Biblia, az őrült rajongás, az alá- és fölérendeltségi viszonyok, a bálványimádás, az őrület és az őskáosz is mind helyet kapnak a több mint kétórás filmben, aminek – akár tetszett, akár nem – még napokig a hatása alatt leszünk.

darren_aronofsky_mother_c_tiff.jpg Forrás: Verge.com

Nem kevésbé izgalmas Ari Aster elsőfilmes rendező alkotása, a nyár elején mozikba került Örökség (Hereditary). „Meséljen az anyjáról!” – kéri fel az anonim gyászolók csoportjában a pszichológus az anyát alakító Toni Collette-et, aki egyidejű tehetetlenségével és tenni akarásával az utóbbi idők egyik legemlékezetesebb anyakarakterét hozza. A film igazi, csak a legkiválóbb horrorfilmekre jellemző feszültséget teremt: a komolyan kidolgozott szimbólumrendszer és a misztikus közeg azonban csak az egyik rétege a filmnek. Az Örökség fantasztikus érzékletességgel és gyomorszorító őszinteséggel mutatja be a sorsunkkal szembeni tehetetlenségünket, anyáink miatt ránk nehezedő traumáinkat és a tőlük kapott – nem feltétlenül kívánt – örökségünket, amit egy életen át cipelünk.

Mozgásszínház – Moeder

A horror hangulatánál maradva nem mehetünk el szó nélkül az ikonikus belga Peeping Tom társulat Moeder (Anya) című előadása mellett sem, ami a Vader (Apa) folytatása, a trilógia harmadik része, a Kind (Gyerek) pedig jövőre készül majd. Nem nehéz kitalálni, hogy egy családi történetről van szó, azonban sem a sztori, de maga az előadás sem kifejezetten az anyák napi matinékat idézi. „A Moeder nem egy, hanem több anyáról szól. Beszélünk benne az anyaságról és annak hiányáról is. A darab az emlékezetet és a tudatalattit hívja segítségül annak érdekében, hogy feltárjuk azt, amit egy anya akarhat, amire vágyik, amitől félhet, netán amitől szenved” – mondta Gabriela Carrizo rendező, aki saját életéből is merített, amikor elhatározta, hogy a darabot egy múzeumi térbe helyezi. „A múzeum egyértelmű utalás anyám temetésére, ahol festményeket állítottunk ki” – fogalmazott egy interjúban Carrizo, aki alkotótársával, Franck Chartier dramaturggal együtt felel az egyszerre vicces és kísérteties, mégis hátborzongatóan ismerős „Peeping Tom-atmoszféra” megteremtéséért.

A zombi portással, az önálló életre kelt festményekkel és az inkubátorként és koporsóként egyaránt értelmezhető vitrinnel októberben a budapesti közönség is találkozhat. A Le Monde szerint „ijesztően tehetséges” társulat nem mindennapi anyasztoriját október 18-án és 19-én láthatjuk a Trafóban.  

A bejegyzés trackback címe:

https://cafebudapestfest.blog.hu/api/trackback/id/tr5214157283

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.